It is not easy to write about JRS’s CHANGE project for high school students. These workshops aim to challenge the students to think critically on the subject of refugees and migration – but these words bring up so many associations and even emotions. Immigration, economy, politics, social work, media, neighbourly love, defense, European values…
What have these students heard about this topic? Do they read or watch the news? Do they usually talk about such things? Do they know anyone who is (or was) a refugee? Their knowledge, their emotions and the people who matter to them shape their ideas and opinions on refugees.
A personal encounter can be a powerful way to start a meaningful discussion. We usually ask a Syrian friend of ours to join us on the first day of the workshops. He is a university teacher in Budapest and also a Hungarian citizen. After a prestentation about Syria the students are free to ask questions, which are usually quite personal. Sometimes even I was schocked by the stories our friend shared with them.
I never knew that he left Syria to avoid being enlisted in the military. He had already lost friends – teachers, doctors, intellectuals – fighting on both sides of the war. He refused to take part in it and to kill complete strangers in a meaningless fight. Had he stayed in Syria, he could have been killed for refusing to join the military. I have heard his story many times since then, but I am always shaken by hearing it.
On another occasion, a young man from Afghanistan joined us. He lives in Budapest and is studying to become a nurse. He was only a teenager when he left for Europe all on his own. He told me about his journey: about being homeless, about police brutality, and about the hope of a better life.
When I asked him about his plans in case his refugee status will not be renewed and he will have to go back to Afghanistan, he only said:
I don’t know. I’m so tired by all this.
I am sure I will never forget his answer.
We wrap up the first day by playing a game about living abroad. The students, of course, are familiar with the challenges and opportunities of moving to a different country. Some of them plans to study abroad for a few years. Others have grandparents who were refugees. Everyone who leaves his or her country hopes for something better, but they also have to face all the difficulties, too.
Each and every one of us needs help sometimes. On the second day we play games that help the students realize that we all need the support of other people to manage the challanges in our lives. A grandparent to look after the children every now an then. A friend who can help with maths when it has become just too complicated. A community where we are understood and welcomed.
Some of us has less people to count on. They need you and me to support them, at least for a very short time until they can create their own social network.
We also talk about the media and the way it shapes our way of thinking – especially when it comes to a topic as sensitive as refugees. On one website they are always vulnerable and in need of our help, but on the other they are criminals and a threat to our society. In one article the photos or videos are sad and emotional, but in another one there are people who seem violent and frightening. How can all of this be true? How can we decide? What are the authors trying to tell us with these messages? How can we read the news critically?
At the end, the students take part in a debate about a topic related to refugees and migration. After they reflected on the information they read before and developed their own opinion they discuss the topic together and listen to each other. And this is what really matters. That they are able to argue without the fear of the unknown or without judging each other’s point of view. This where CHANGE begins, and this is why I loved being part of this project.
Hungarian version
Arcok a számok mögött
Nem könnyű cikket írni a Jezsuita Menekültszolgálat (JMSZ) középiskolásoknak szóló CHANGE projektjéről. Mert ezeknek a foglalkozásoknak az a kitűzött célja, hogy a diákok kritikus gondolkodását fejlesszék, a menekültkérdés bemutatása által. Nade mennyire sok gondolat, fogalom, érzelem rakódott ezekre a szavakra! Bevándorlás, gazdaság, politika, szociális munka, média, felebaráti szeretet, védekezés, európai értékek…
Vajon hogy jutott el ez a kérdés az egyes középiskolás diákokhoz eddig? Olvasnak vagy néznek híreket? Beszélgetnek ilyesmiről? Ismernek valakit, aki érintett? Az ismeretekből, érzelmekből és a számukra fontos emberekre való odafigyelésből már valamilyen absztrakt elképzelés, vélemény formálódik bennük.
Hogy megnyíljanak a sokféle gondolati építmények kapui, segít, ha egy konkrét találkozással kezdünk. Legtöbbször egy szír barátunkat kértük fel erre. Budapesten egyetemi tanár, már magyar állampolgár. Egy kis bemutatkozás után jön egy ppt Szíriáról, majd rátérünk a diákok kérdéseire, amik jóval személyesebbek. Én is ezekből a beszélgetésekből tudtam meg, hogy barátunk a besorozás elől menekült. Olyan helyen élt, amit nem pusztított el a háború. Viszont ha megtagadja a bevonulást, lehet, hogy ott helyben vége. Nem akart fegyvert fogni, értelmetlen harcban ki tudja kit lelőni. Barátai – tanárok, orvosok, értelmiségiek – haltak már meg, mindegyik oldalon. Még mindig mélyen meg tud rázni, pedig többször hallottam már beszélni őt az életéről. Gyakran eszembe jut, mikor öt évvel ezelőtt Kárpátalján zarándokoltam, majdnem minden faluban volt már emlékmű az elhunyt katonáknak. Akiket gyakran akaratuk ellenére soroztak be, hogy Kelet-Ukrajnában öljenek vagy haljanak egy számukra értelmetlen célért. Van ismerősöm aki pontosan ugyanazért jött Magyarországra Ukrajnából, amiért ez a szír barátom.
Máskor egy fiatal afgán sráccal készültünk elő a fogalalkozásra. Ő is Pesten él, most ápolónak tanul. Három éves lehetett, mikor a családja egy szomszédos országba menekült. Kamaszként egyedül indították útnak a remélt európai biztonság felé. Mesélt az útjáról: hajléktalan életről, rendőri brutalitásról, börtönről, továbbjutásról és egy normális élet reményéről. Beszélgetésünk nyarán volt esedékes a státusának felülviszgálata (a menekültstátus nem örökre szól, hanem általában maximum öt évre). Mikor kérdeztem, mi lesz, ha nem újítják meg a státusát és Afganisztánba toloncolják, ahol ő sosem élt, ahol nincs senkije és ahol születésétől üldözik, azt mondta: “Nem tudom. Belefáradtam.” Nem fogom soha elfelejteni.
Ennek a srácnak az élettörténetéről én nem írhatok többet. Aki szeretne mélyebben megismerni egy hasonló életutat, annak szívesen ajánlom Fabio Geda, “A tengerben élnek krokodilok” című könyvét.
Az első foglalkozásnak része még egy játék: “Ha te külföldre mennél, milyen lenne?” A diákoknak is ismerősek a külföldre menés hivogató és árnyoldalai. “Hiszen én külföldön szeretnék pár évet tanulni!” Vagy: “Nekem a nagyszüleim menekültek voltak a háború után”. Mindenki, aki hosszabb-rövidebb időre külföldre költözik, remél valamit és szembe kell néznie nehézségekkel. A témánkból ennyi fér bele az első kilencven percbe.
Mielőtt folytatnám a második alkalom részleteivel, szeretnék a félelemről írni. Ezt a foglakozást egy EU-s pályázat keretében dolgoztuk ki. Féltünk az anyagi bizonytalanságtól, mert a menekültek segítésére akkor már nem voltak állami pályázatok. A honlapunkon (jrschange.org/hu) szerepel hat negyvenötperces óra vázlata, egy tanári kézikönyvvel. Mi ezt átdolgoztuk kétszer kilencven percre, mert féltünk, hogy az eredetit nem vállalja be egy tanár se. Volt már, hogy tanárok meghívtak, hogy készítsem fel őket a foglalkozások megtartására, de utána lefújták. Talán féltek az iskola fenntartójától, vagy épp a szülők rosszallásától. Annyira remélem, hogy alaptalanul félünk a témától és egymástól! Végül később kaptunk állami támogatást a munkánkhoz. Talán az iskola fenntartója is örült volna, ha megrendezték volna az alkalmakat. Míg mi a félelmeink miatt nem gondolkodunk, nem beszélünk és nem cselekszünk, addig nem tudjuk befogadni, hogy van aki a mi segítségünkre szorul.
A második alkalom arról szól, mit tehetnénk. Kisebb csoportban gondolkodunk, játszunk és beszélgetünk. Az első játék arról szól, ahogy zsonglőrködünk az élet gondjaival. Segítőtársak nélkül nem bírnánk. Kell egy nagyszülő, akire rá lehet bízni a gyereket néha. Egy barát, aki tud matekból korrepetálni. Egy közösség, ahol megértenek és szívesen fogadnak. Van akinek több a gondja és kevesebb a társa. Neki arra van szüksége, hogy te vagy én álljunk mellé, legalább arra az időre, míg kialakulnak az éltető emberi kapcsolatai. Nem kérdés, hogy szükség van-e a segítségünkre. Az a kérdés, hogy hogyan tudunk jól segíteni.
Az utolsó játékban a médiával foglalkozunk. Igyekszünk többfelé tájékozódni. Itt mindig “rászoruló menekültek”, ott mindig “bűnöző migránsok” vannak. Az egyik helyen azt írják, “évente milliárdokat költenek a segélyezésre”, másutt azt, hogy “abból a havi kis segélyből alig lehet túlélni”. Félelmetes a fénykép a cikk mellett, vagy éppen könnyfakasztó? Lehetnek ezek mind egyszerre igazak? Minden szerzőnek van valami szándéka. Ahogy persze én is remélek valamit, most mikor a laptopomon gépelek…
A játékban arra készülnek fel a diákok, hogy egy képzeletbeli támogatásról döntsenek. Ennek során megfontolják az információkat, személyes álláspontot alakítanak ki, aztán érvelnek és meghallgatják egymást. Nem egymással szemben, hanem együtt nézik a problémát, még ha különböző is a véleményük róla. Szinte nem is az az érdekes, hogy a végén hogy döntenek. Mert elindul az együttgondolkodás. Mert tudnak félelem és ítélkezés nélkül beszélgetni. Egymást is tanuljuk jobban elfogadni, befogadni. Ez az, amiért szeretem a CHANGE projekt alkalmait.